Dr. Nagy István interjú 2014-ből

Beszélgetés, múltidézés amolyan „NagyPistásan”. Honnan indult és hogyan jutott el idáig városunk első embere? Személyes történetek őszintén és meghatódva úgy, ahogyan talán még sohasem hallottad!

A sokadik megbeszélés és módosított időpont-egyeztetés után egy szép májusi délutánon végre sikerült egy órára leülnünk a Hivatal első emeletén lévő sarki irodában. Jelenleg ez Dr. Nagy István polgármester rezidenciája – legalábbis még 5 hónapig biztosan. De erről majd később…

A légkör meglepően barátságos. A szobában a barna és annak színárnyalatai érvényesülnek mindenhol. A két nagy tárgyalóasztalon szerteszét, de rendezetten hevernek a papírok, kérvények, egyéb dokumentumok. A régi épületben vastag, puha szőnyeg tompítja a szorgos lépteket. Látszik, hogy itt komoly munka folyik.

Három nagy témával érkeztem az interjúra:

  1. Milyen álmai voltak Nagy Istvánnak tizenévesen? S merre terelgette ehhez képest az élet? Milyen nehézségei, mélypontjai voltak s hogyan sikerült ezeken átlendülnie?
  2. Ha jól megnézzük István egyik közösségi oldalát, láthatjuk, hogy nagyon sok szépirodalmi idézet kerül megosztásra. Kíváncsi voltam, milyen szerepet játszik ez az életében? Mit olvas szívesen ill. mivel foglalkozik szabadidejében
  3. Kitekintés a jövőre. Úgy gondoltam, ha valaki, akkor ő biztosan tudja majd a választ: Milyennek képzeljük el Mosonmagyaróvárt 5 év múlva? Hova fejlődhet? Milyen perspektívát lát a városban, mint országgyűlési képviselő?

Kérdéseimet meghallgatva aztán már nem is nagyon kellett beszélnem, mert ő mesélt. De úgy, ahogyan talán még senkit sem hallottam mesélni. 🙂

Nagyon szegény körülmények között, nagyon szegény családban, egy tanyára születtem. – így indult a történet. – Oda hozott engem a gólya, és a világot gyakorlatilag onnan kezdtem látni és figyelni.
A ház előtt volt egy ásott kútunk. Annak olyan tiszta vize volt, hogy az arra járó parasztok mindig ott álltak meg és ott itatták a lovaikat. S ha már megálltak, akkor beszélgettek. Én, mint kisgyerek figyeltem ezeket a beszélgetéseket, hiszen az volt a kaland, az volt az információ.
Gyakorlatilag ez a körülmény határozta meg az érdeklődési körömet, hogy a mezőgazdaság felé forduljak. Egyenes dolog volt, hogy onnan a tanyáról az általános iskolát követően a mezőgazdasági szakközépbe vezet az utam.

Ami érdekesség és egy mai napig megfejthetetlen rejtély nekem ebből az időszakból az, hogy édesanyám ragaszkodott ahhoz, hogy zeneiskolába is járjak. Ez annyira irreálisnak tűnik, hogy egy olyan szegény családban, ahol a mindennapi betevő falat is nehézséget okozott, hajlandó volt kifizetni a zeneiskolai tandíjat, csakhogy menjek zenét tanulni.

Ez az ő álma volt?
Ez szerintem az ő álma lehetett. Nagyon szeret énekelni, de be kell vallanom, borzasztó hamisan énekel.

Lehet, hogy ő másképp hallja, nem?
Biztos, hogy a szívében és a lelkében szépen szól a dal, mint ahogy arról a Babits idézet is szól:

Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

Ő mindenképpen azt akarta, hogy hegedülni tanuljak, amit én akkor egyáltalán nem értettem és nagyon lázadtam, hogy: “Minek ez?”. Viszont egy olyan kincset kaptam tőle emiatt, aminek a mai napig nagyon örülök. Szeretem a szép muzsikát, szeretem a klasszikus zenét. Szeretem hallgatni, szeretem mívelni is.

És hát ezt a tanyasi létet is áthatja a történelem, hiszen éppen elsős általános iskolás gyerek voltam, amikor a TSZ szervezés elért Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe. A tanyát fel kellett számolni és be kellett költözni mindenkinek a faluba. Így kerültem az Újfehértói Általános Iskolába.
Gyakorlatilag ez tett bennünket igazán földönfutóvá. Ahogy elvették a földet, elvettek mindent, ami a család önállóságát biztosította.
Az érettségizett középiskolai szakmám: állat-egészségőr. Ebből Magyarországon kétszer indult osztály. Ennek az lett volna a funkciója, hogy a nagyüzemi állattenyésztésben az állatorvosok segédjei legyünk, a soroltásokat és egyebeket mi végezzük el. Aztán nem volt rá igény és megszűnt.

Édesanyám mindenképpen azt szerette volna, hogy állatorvos legyen a fia. Én pedig úgy voltam vele, hogy szeretem a jószágot, szeretem azt, ami szép és egészséges. De hogy én egész életemben a beteg állatokkal és a boncolásokkal foglalkozzam, abból nagyon kiábrándultam a 4 év középiskolai tanulmányaim alatt. S a legnagyobb döbbenetükre bejelentettem, hogy nem leszek állatorvos.

Szégyellem? Nem szégyellem?  Bevallom. Tanulhattam volna bármit, mert a felvételi eredményeim olyanok voltak, hogy lehettem volna jogász, ügyvéd vagy közgazdász is, de ez annyira távol állt tőlem, és nem is létezett számomra más, mint az agrár.
És azt fölfogni az én édesapámnak, hogy a fia ugyanolyan agrármérnök legyen, mint aki elvette tőle a földet, ez nagyon nehezen ment. Ezért meg is akadályozta, sőt, meg is tiltotta, hogy én tovább tanuljak a középiskolából.
1986-ban Hajdú-Bihar megyében egyedül én voltam kitűnővel érettségiző diák és bejelentettem, hogy nem fogok tovább tanulni.

És innen indult a családi kavalkád, hogy akkor most hogyan tovább?!
Na, innen az indulás!

Elkezdtem dolgozni, beálltam fejőtehenésznek. A mai napig őrzöm azt a munkakönyvemet, amiben az első bejegyzés:

Fejőtehenész 12 Ft 50 filléres órabér

Míg nem minden este érkeztek a tanáraim hozzánk agitálni, hogy „Márpedig a Pistinek tovább kell tanulni!” Én is nagyon szégyelltem ezt, apám is nagyon szégyellte, hogy állandóan jöttek és egyszer csak egyik este azt mondja az akkori tanárom, hogy „Nem is kell felvételiznie a Pistinek, a Debreceni Egyetemen el van intézve minden, hiszen kitűnővel érettségizett, odajárt a felvételi előkészítő tanfolyamra, így az eredményeim alapján menjek oda.”

S akkor azt mondtam Apunak, hogy „Engedje meg, hogy hadd éljem az életem! És hogy sikerül vagy nem, az legyen az én döntésem!”
Első szülött fiúként Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nem az volt a szokás, hogy az elmegy tanulni, hanem az volt a szokás, hogy az örökli a gazdaságot és teszi a dolgát. Csakhogy nekünk akkor már csak 4 holdunk volt. Azzal pedig csak a nyomorúságot lehetett volna még osztani.

Így hát akkor édesapám beleegyezett, hogy továbbtanuljak az agrár vonalon. Viszont önérzet bennem is volt és úgy voltam vele, hogy „Édes Istenem! Úgy kerüljek én egy egyetemre, hogy nem felvételizem? Az első nehézség alapján úgy érezném, hogy nem vagyok ide való.”

Így kerültem Mosonmagyaróvárra.
Ha megnézi valaki a térképet, hogy hogyan helyezkedik el Újfehértó és Mosonmagyaróvár, akkor azt fogja látni, hogy Mosonmagyaróvár van a legtávolabb Újfehértótól, ahol Agrártudományi Egyetem van.

S ha egy élményt kell mesélnem, hadd meséljem el azt, hogy amikor jöttem a vonaton, ami először ide hozott, meglepődve láttam Tatabányánál a hegyeket. Mert nálunk a rónaságon nincs ilyen – hát ez egy hatalmas nagy kaland volt az én életemben.

A mai tudásoddal nézve mit mondasz: Megérte a szívedre hallgatni? Nem volt benned lelkiismeret-furdalás vagy megbánás, hogy végül ilyen messze költöztél?
1987-ben költöztem Mosonmagyaróvárra, s szembesültem azzal, hogy egy fillérem sincs. Úgy kellett itt léteznem, hogy éjszaka dolgoztam: hol szenet lapátoltam, hol kertet ástam, hol házat építettem. Aztán később már a piaristáknál napköziztem, éjszaka zöldségboltos voltam. Ezeket a dolgokat tettem, hogy magamat ellássam. 1992-re szereztem meg az első diplomámat és innen indult gyakorlatilag A Nagybetűs Életem.

Persze, sok kérdőjel volt bennem az első évben: Vajon itt van-e a helyem? Ugyanis az a fejőtehenészségért kapott pénz, az akkor nagyon jó pénz volt. Az itteni zsíroskenyér – sokszor még zsír nélkül – önmagában meg nagyon keserves.
Aztán történt valami: épp, amikor növénytanból készültem vizsgázni. Ez egy nagyon nehéz tantárgy volt, sok anyaggal és rengeteg latinnal. Ráadásul Czimber professzor úr híresen szigorú is volt és úgy döntöttem, hogy legyen ez a próbatétel!

Mit értsünk ez alatt?
Mielőtt elmentem vizsgázni, imádkoztam. Kértem a jó Istent, hogy döntsük ezt el egyszer s mindenkorra. Ha nem itt a helyem, akkor rúgjanak ki, de jól alázzon is meg a professzor, hogy ne sajnáljam majd egy pillanatra sem a dolgokat. Ha meg az a szándéka, hogy itt legyek, akkor meg minden rendben lesz és kész. Elmentem és ötöst kaptam. Innentől kezdve nem volt kérdés bennem. Itt maradok és végig kell csinálni. Pont.

A szüleid mikor békéltek meg?
Nagyon hosszú ideig tartott ez náluk. Büszkék voltak, de anyukámtól mindig azt hallottam, hogy „Bezzeg a Barna Miki már doktor lett!” – Barna Miki nálunk egy szlogen volt. Évfolyamtársam volt a középiskolában és ő az állatorvosira ment. Én pedig ezt hallgattam a végzés után még kb. 10 évig! 🙂

A diploma után aztán már meg sem álltál a doktori disszertációig?
Nem, ez is egy érdekes sztori: az állattenyésztés szigorlatomon néhai Iváncsics János professzor úr volt a vizsgáztató, és amikor levizsgáztam nála, kikísért az ajtón és azt mondta. „Pista! Lenne-e kedved itt a tanszéken dolgozni?”

Hát, ezt sem mindenkinek ajánlják fel! Szerencsés ember lehetsz te, Pista! 🙂
Ez egy nagyon nagy presztízs volt. Nagyon boldog voltam és azt hittem, hogy akkor ezzel minden el is van rendezve és nem is nagyon foglalkoztam vele, hogy akkor mit fogok csinálni, meg hogyan…

Telt, múlt az idő, neki is volt dolga, én sem hajtottam annyira ezt a kérdést, s aztán jött a diplomaosztás, amikor rákérdeztem, hogy akkor „Hogy is van ez?” Akkor már azt láttam, hogy ez nem fog sikerülni. Így gyorsan munka után kellett nézni. Nem volt más, mint Hegyeshalomban vám- és pénzügyőrként kezdtem el az igazi dolgozó életemet és ott szolgáltam egészen karácsonyig. Mígnem Iváncsics professzor úr érkezett és éppen Ausztriába akart átmenni. Nagyon meglepődött, hogy akkor engem ott meglátott. Kiszállt az autóból és azt mondta, hogy azonnal intézkedik. Így is lett. Karácsony másnapján csörgött a telefon s mondta, hogy a győri Veres Péter Szakközépiskolában megüresedett egy tanári hely. Azonnal szereljek le, és menjek oda. Ott szerezzek kellő gyakorlatot, s majd onnan jöhetek ide az egyetemre tanítani. S innen már tényleg ment minden, mint a karikacsapás.
Két év után hívott a tanszékre tanítani, s lettem először tanszéki mérnök, majd egyetemi tanársegéd, aztán pedig egyetemi adjunktus. S itt, ezen a ponton újra el kellett az embernek gondolkodnia, hogy akkor a tudományos életet komolyan veszi-e vagy sem. Ha igen, akkor nyilván a PhD végzettséget meg kell szerezni. Újra iskolába kell járni, le kell vizsgázni. Én ezt megtettem, úgyhogy édesanyám kívánsága így vált valóra, hogy mégiscsak doktor lett a fiából.

Igen és ráadásul agrár szakon, így egyben a te álmod is valóra válhatott. Vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy felkerült a pont az i-re, mint egy korona? Milyen érzés a neved előtt viselni a DR címet?
Amikor én gyerekként hazamentem az iskolából, és láttam, hogy a kapa neki van támasztva a ház oldalának, akkor az volt a jel, hogy biciklire kell ülni és irány ki a mezőre, mert kapálni kell. Akkor én – apám bosszúságára – úgy mentem mindig a biciklin, hogy vittem a hátamon a táskában könyveket is. Hazafelé már nem biciklivel jöttem, hanem a szekérre feltettem a biciklit, meggyújtottam az éjjeli lámpát, a viharlámpát és amellett tanultam. És valami érthetetlen okból apám ezt rettenetesen szégyellte és bele akart pusztulni, hogy én csúfoskodom a szekér tetején a viharlámpával, könyvvel a kezemben.
Én egyet éreztem meg gyerekkoromban nagyon: hogy csak a tanulás árán tudok kitörni abból a közegből, amiben vagyok. Ez nem volt kis munka. Viszont azt tudtam, hogy ha otthon maradok, akkor csak a nyomorúságot tudjuk osztani. Nincs esély arra, hogy annyit örököljünk, amivel el lehet indulni az életben. Így csak az tud előre vinni, ami tudást megszerzünk magunknak. Ez hajtott mindig is, így sikerült.

Polgármester vagy, politikai pályán dolgozol. Mi az, amit hasznosítani tudsz abból a sok szakmai anyagból, amiért az egyetemi évek alatt olyan sokat küzdöttél?
Nagyon sok mindent. Azt gondolom, hogy óvári gazdásznak lenni nemcsak azt jelenti, hogy megtanultuk a sor- és tőtávolságokat a különböző növényeknél, hanem ez egy életmód, egy életforma. Azok a professzorok, akik végigvezettek bennünket ezen az úton, sokszor többet adtak az életből, mint ami a tananyag volt. Például az, hogy hogyan kell az élethez hozzá állni, hogyan kell ehhez viszonyulni, azt itt az egyetemen tanultuk meg.
S végtelenül jó érzéssel tölt el, ahogy látom nap, mint nap, a világ működését, a város működését, hogy mindezen szervezésnek és irányításnak a csíráját innen hoztam, az egyetemről.

S az pedig egy külön élmény, hogy bárhová megyek, mindenütt óvári gazdászokkal találkozom. Nem nagy egyetem, kis egyetem a miénk, nagy családdal. És ez a nagy család elkíséri az embert egész életén át.
S bejárva a politika minden ranglétráját ugyanolyan jó szívvel és lendülettel dolgozom ezért a városért, mint amikor egyetemistaként még tag sem lehettem a pártban. S hogy én vezethetem ezt a várost, igyekszem ugyanazt a szolgálatot tenni, ugyanolyan szívvel, mint ahogyan azt tanultam, figyelve a nagy professzorokat, a nagy öregeket.

S olyan érdekes, mert mindez gyönyörűen visszavezethető a kút melletti itatáshoz, mert akkor is a falu öregjei mondták el a falu dolgait.
Ilyen párhuzamok vannak az életemben. Például, amikor gyerekkorban apuval szántottunk, és az ekén ott volt az az öt betű, hogy „KUHNE”. Hát soha nem gondoltam volna, hogy egyszer abban a városban leszek polgármester, ahol ez a gyár van és meghatározza a városnak az egész kultúráját és életét. Ilyen az élet.

Ha már ilyen lírai a hangvétel, akkor térjünk át az irodalmi témakörre. Miket olvasol szívesen? Mit jelent ez számodra? Legutóbb például ezt láttam a közösségi oldaladon:

Olyan gyerek vagyok, akinek nem volt TV-je. Viszont mindazon élményekre, amelyeket fiatalkorban kell, hogy az ember láthasson, azokra abszolút szükségem volt. Így történt, hogy annak idején beiratkoztam a gyerekkönyvtárba és szinte pillanatok alatt ki is olvastam az összes könyvet. Ezután korkedvezménnyel kérvényeztem, hogy a felnőtt könyvtárba is hadd iratkozhassak be, mert a kaland az kellett. Gyermekkoromban Verne Gyula könyvei teljesen magukkal ragadtak. Aztán nagyon érdekes, hogy sokkal korábban olvastam Robert Merle-t, mint ahogy kellett volna, viszont a Majomábécé-vel és az ő futurisztikus jövőjével megint csak teljesen le voltam nyűgözve.

Az olvasás szeretete végigkísérte az életemet. Most, amikor az ember már nem csak a kalandot keresi a könyvben, hanem az élet mélyebb értelmeit is, szívesen veszek a kezembe mondjuk egy Márai kötetet, de nem tagadhatom, hogy Móricz Zsigmondtól például egyszerűen elolvadok. Mert amit Móricz ír, az az én nagyszüleim világa. Az nekem pontosan olyan, mint amikor hallgattam az öregeket a kútnál.
Nagyon szeretem Galgóczi Erzsébetet, bár nem tudom végigolvasni mindig, mert nagyon felzaklat. Annyira mélyen írja le a kommunista bűnöket, olyan jól fejti ki az ott jelenlévő szociológiai és politikai viszonyokat, hogy azt le kell tennem és pár nap múlva tudom csak folytatni.

Na, és a feleségem kritikáját hadd mondjam még el: én megrögzött újságolvasó ember vagyok. Ő viszont mindig megkérdezi, hogy miért nem a könyvhöz nyúlok, s miért veszem hamarabb a kezembe az újságot? A könyv azért nehéz, mert ha elkezdem, akkor nem tudom abbahagyni. Akkor én azt szeretem végigolvasni. Ezért is szeretem nagyon a nyaralást, mert az általában olvasással telik. A nyaralás pedig nem telhet el Nyírő könyv nélkül. Mert akkor szeretek sírni, szeretek katarzist átélni, szeretek lelkileg megkönnyebbülni és Nyírő ezt mind megadja nekem.

Egyre inkább eljut oda az ember, hogy minden, ami matéria, az nem olyan fontos. Az igazi végcél, ami sokkal gazdagabbá tud tenni, az nem az anyagi javakra való törekedés.
Nem gondolja el a materiális világ, micsoda őrült eszköz is az irodalom. Nagyon nagy baj a világban, hogy a szépirodalmi folyóiratok és könyvek egyre kevesebb példányszámban fogynak.

Azt kívánom mindenkinek, hogy legyen ideje olyan könyveket olvasni, ami már ott van 20 éve a polcán. Azt kívánom, hogy jöjjön el újra az a világ, hogy mindenkinek legyen ideje rá, mert nagyon sok kincs hever ott. S ha van egy bögre teánk vagy kávénk és adatik két óránk, akkor üljünk le és olvassunk…

S hogy az ék és a híd kérdése miért olyan fontos nekem? Mert hiába színben választják meg az embert, a választás éjszakáján annak a színnek el kell tűnnie. S csak akkor tud egy város különösen sikeres lenni, ha minél több hídja van.
Ez a város mindig is kész volt befogadni bárkit. Megemelem a kalapom minden ember előtt, hogy megértették, hogy azok a munkások, akik itt élnek, azok a város közösségéért is dolgoznak.
Mosonmagyaróvár megfelelő pályán van és nagyon nagy jövő felé halad.
Azért dolgozom, hogy mindazok, akik itt élnek, azok otthont találjanak, úgy, ahogy annak idején én is.

Októbertől át kell adnod a helyed egy új polgármesternek, hiszen Téged az országgyűlési képviselői poszt vár Budapesten. Neked kellett eldöntened, hogy melyik feladatod választod a jövőben. Egyértelmű volt, hogy ezt választod?
Nem volt egyértelmű, mert nagyon szeretek polgármester lenni, és nem is akartam váltani. De felkértek arra, hogy képviseljem ezt a térséget és megértették velem azt, hogy többet tudok segíteni a városnak, ha országgyűlési képviselője vagyok. Valamint kellő kihívásnak is éreztem azt, hogy immár egy nyolcvanötezres közösséget szolgálhatok, a legkisebbjétől a legnagyobbjáig.
Sokan kérdezik tőlem, hogy akkor most polgármester vagy képviselő? Hogyan lehet szólítani? Erre szoktam én azt mondani: „Végtelenül egyszerű: Nagy Pistának”. Mert az, hogy polgármester Nagy Pista vagy képviselő Nagy Pista, az nem érdekes. Az érdekes, hogy Nagy Pista, és akkor minden rendben van! Mert addig, amíg ez így működik, addig őszinteség van, addig érzi az ember, hogy itthon van és hogy közéjük tartozik.

Most minden rendezvényen búcsúzom, mert polgármesterként már nem adatik meg még egyszer az, amit idén még átélhetek. Búcsúzom, pedig ez butaság, mert ugyanúgy itt fogok élni a városban, ugyanúgy a mosonmagyaróváriakért dolgozom, csak nem leszek polgármester. Ez furcsa, ehhez nekem is kellő önfegyelemmel kell hozzászoktatnom magam. …

Lassan egy órája beszélgetünk már régmúltról, jövőről, de most látom először a szemében, hogy igazán meghatódott. Egy kicsit zavarba is jött talán, de igazi méltóságként ezt nem is engedi annyira láttatni. Én persze figyelek, de most nem szólok egy szót se. Úgy érzem, igazi érzelmi viharfelhőbe kerültünk. Aztán a mi „NagyPistánk” tovább folytatja:
Bevallom, félek is egy kicsit. Nagyon sok minden itt fogalmazódott meg, ennél az asztalnál a polgármester társaimmal együtt. Kellő önfegyelmet kell tanúsítanom arra, hogy aki a jövőben ezeket a döntéseket meghozza, azt segíteni, támogatni kell, hogy minél több lehetőséget, minél több pénzt tudjak termelni ennek a térségnek.
Az a célom, hogy az eszközt lássák bennem az emberek. Ennek adok utat, ennek az eszköznek a lehetőségét szeretném biztosítani.

Kapui Jenő atya szokott engem tanítani a világ dolgaira. Református lévén a katolikus gyónásról mesélt nekem egyszer. Ott hangzik el egy mondat: Törekedni a jóra! És ez annyira megtetszett, hogy ez lett az én új mottóm.
Minden kornak megvan a maga kihívása, a maga küzdelme, de az egy mindenkori kötelessége az embernek, hogy Törekedni kell a jóra!

 

Kedves Nagy Pista!
Köszönöm Neked, hogy lehetőséget adtál erre a beszélgetésre. Megtiszteltetés és külön öröm volt számomra az őszinteséged és nyíltságod! További munkádhoz és feladataidhoz sok erőt és kitartást kívánok!

Nemes Claudia